"Szeretett nemzetünk, Kárpát-medencei olvasztótégelyként funkcionálva gyűjti egybe a Szent Korona oltalma alá tartozni kívánó nemzetek fiait."

A tény, hogy más népek számára is nyitva áll az a lehetőség, hogy el- és felismerjék a Szent Korona felsőbbségét és hatalmát büszkeséggel kell, hogy eltöltsön bennünket, magyarokat. Azt, hogy mi vagyunk a Kárpát-medencét egységesítő, nemzetalkotók, nem az a sovinizmus mondatja velem, amely a környező népek gondolkodásmódját erősen átitatja, hanem az a történeti hűség, amit ellenségeink megpróbálnak tagadni. Viszont tudjuk, hogy az igazság eltiporva is igazság marad, s ugyanígy a hazugság is, - még ha szószékekről is hirdetik, - hazugság marad. Ki kell tehát mondanunk: Mi vagyunk arra hivatva, hogy egységesítsük a Szent Korona alattvalóit.

Első hallásra, talán túlságosan is egyszerű feladatnak tűnik a ránk bízott szerepkör, viszont elég csak az elmúlt évszázadok nemzetiségek között lezajlott etnikai viharait felidézni, máris beláthatjuk, hogy nehezebb a dolgunk annál, mintsem amilyennek első ránézésre tűnik. Ez a feladat, - az egységesítés folyamata, - pedig nem más, mint a magyarrá válásnak a végig járása, a tanulni vágyok oktatása.

Miként a hunok egykor, nekünk sem leigázva az adott népet, elpusztítva az értékeit, - hanem a csatlakozási felkínálva a lehetőséget, - kell végrehajtanunk az egységesítést. Ők a legyőzött népeket, - az akkori más népeknél bevett szokással ellentétben - nem kiirtották, hanem mint vazallus népeket maguk mellé állították, s az oltalmuk alá helyezték, Ők viszont cserébe szolgálattal és hűséggel tartoztak a hun birodalomnak. Ezt a bevált szokást kell nekünk, magyaroknak is követnünk.

Ez nem jelenthet számunkra akadályt. Annál is inkább, hisz ne feledjük el, hogy az egykor megköttetett hun szövetség huszonnégy népe közül ma még néhány fellelhető a magyarság sorai között. Ez bizonyítja azt, hogy mi magyarok a hunok leszármazottai vagyunk, s a törzsszövetség egy részét alkotó jászok, kunok, palócok, széki hunok, (székelyek) stb. még ma is közöttünk élnek. Ők magukban hordozzák a genetika mellett a magyarrá válás tudományát is. Tehát a nemzet alkotók, kik később magyarrá lettek, még ma is közöttünk élnek. Ők voltak az elsők, akik a folyamat kezdetén lehettek részesei e csodálatos feladatnak.

Miként az előzőekben már említettem, a Kárpát-medence olvasztó tégelyként funkcionál. Miként az olvasztással történő ötvözéskor, itt is eltérő az különböző tulajdonságokkal rendelkező anyagok idő szerinti hozzáadása. Itt, nálunk is van olyan nép, vagy egyén, amely, csak később került bele a folyamatba. Ők még csak a kezdetén járnak ennek az útnak. Hosszú és rögös út ez. Vannak, akik lemaradtak és vannak, akik szinte már teljességgel részesévé lettek nemzetünknek, bár egykor még más nép fiai voltak. Bizonyíthatóan sokuk sikeresen végrehajtotta a vállalt asszimilációt. A mára már magyarnak elismert és megszokottá is vált családneveikben még ott hordozzák eredetüket, viszont már senki sem gondol rájuk úgy, mint egy idegenre. A Tóth, Horváth, Oláh, Rácz stb. vezetéknév már fel sem tűnik számunkra. Kétség sem fér magyarságukhoz.

Ám vannak olyanok is, akik, bár már évszázadok óta részesei történelmünknek, mégsem tudtak, vagy akartak integrálódni, s ez megmutatkozik szintén a nyelvezetünkben. Elvétve még akad néhány Czigány vezetéknevű honfitársunk, viszont Zsidó családnévvel még sehol sem találkozhattunk. Mi lehet ennek az oka?

Az a folyamat, hogy valamit fel tudjunk építeni, egy sík terepen, általában nem okoz gondot. Viszont, ha a területen már található valamiféle építmény, akkor az építkezést a régi, romos épület eltávolításával kell kezdeni. Ez nehézségeket okozhat és veszélyeket is rejthet magában, sőt, még tovább is tarthat az építkezés. Ezt még nehezítheti, megakadályozhatja az is, ha az építkezést szánt szándékkal szabotálják. Így van ez a mi esetünkben is. Bizonyos körülmények késleltethetik, sőt meg is akadályozhatják a kiteljesedést. Mielőtt még megtörténne a teljes asszimiláció, bizonyos események hatására fellobbanhat a magukkal hozott, am levetni kívánt nemzeti érzés, s ez háttérbe szoríthatja az új, magyarrá lenni kívánó érzetet.

Vannak viszont olyanok is, akik már eleve nem az integrálódás szándékával, hanem valamilyen haszonszerzés reményében jöttek közénk. Ők tudatosan fognak ellenállni mindenféle beolvasztási kísérletnek s remélhetőleg tovább is állnak mihamarabb. Sajnos ez idáig ez, csak remény a számunkra, hiszen a valóság nem ezt mutatja, hanem azt, hogy szabad prédának tekintik országunkat. Azok pedig, akik már tovább álltak, ám előtte néhány generáción keresztül a nemzetünk részesei voltak, - viszont valamilyen okból kifolyólag mégsem lett tartós a kapcsolat, - felismerve azt, hogy a magyarság tudat milyen emelkedet létforma, s milyen jól csengő kifejezés, - már büszkén nevezik magukat magyarnak. Az új, választott hazájukban magyar eredetüket hangsúlyozzák, s a velük kapcsolatba kerülő magyarral, vagy a más, hasonlóan ideiglenes magyarsággal rendelkezőkkel viszályban élve hangoztatják világszerte azt a már szinte elfogadott frázist, hogy a magyar legnagyobb ellenfele e világban a magyar. Pedig mi sem bizonyítja jobban azt a tényt, hogy Ők nem magyarok, - s elbuktak a vizsgán, - mint az, hogy elhagyták e hazát, s máshol keresik a személyes boldogulást. Ez alól persze kivételnek kell tekintenünk jó néhány honfitársunkat. Például azokat, akik épp magyarságuk végett, vagy a magyarság érdekében végzett tenni akarásuk következtében kellett retorziókat elszenvedniük és emigrációba kényszerülniük. A teljesség igénye nélkül lehetne még sorolni a megérthető kivételeket, ezért, ezt, nem teszem.

Azt a megállapítást pedig, miszerint a magyar nem fér meg a magyarral, sőt, haragszik is egymásra, el kell oszlatnunk. Valójában nem a magyar haragszik, ezt a haragot csak azon magukat magyarnak vallók táplálják szívükben, és mutatják ki tetteikkel, akik valójában a magyar értékrendet, annak hitben, és cselekedetekben való megnyilvánulását megtagadják, ezáltal szítva megosztást sorainkban.

Remélhetőleg, Mi, akik talán még csak különböző pontjain járunk ezen áldásokat ígérő csodálatos életútnak, a kellő időben fel fogjuk mutatni azokat a tulajdonságokat, amik dicső őseinket magyarrá tették, s ezáltal bizonyítjuk be, hogy hozzájuk mérhetővé, s méltókká váltunk arra, hogy magyarnak neveztessünk.

(Antal Ferenc – Szent Korona Rádió)