A szűnni nem akaró vészhelyzet következtében a csendőröknek már hatosával kellett járőrözniük, köztük határvadászokkal, katonákkal is. A falvak hatékonyabb védelme érdekében a csendőrjárőrök mellé 20-25 fős polgári őrséget is szerveztek, hogy féken tudják tartani, meg tudják akadályozni a nehéz fegyverekkel felfegyverzett, páncélozott szerb partizán alakulatok iszonyatos terrorcselekményeit. A mindössze 20 tölténnyel járőröző, ötlövetű karabéllyal felszerelt csendőröknek csekély esélyük maradt a géppisztolyokkal felfegyverzett, golyószórókkal és nehéz tüzérséggel biztosított szerb partizánokkal szemben. Míg a csendőr lövést ismételt, a sorozatlövő fegyvereiből a partizánok 30-40 gyilkos golyó repítettek feléjük. A szerb partizánokat, kik saját fajtájukkal is olykor csúnyán elbántak, páncélozott nehéz fegyverzetű orosz katonai alakulatok segítették. Jelenlétükkel az oroszok kettős célt értek el. Egyrészt fegyverbaráti segítséget nyújtottak szláv testvéreiknek, másrészt eredményesen készíthették elő a Déli-Kárpátok felől később végrehajtott szovjet offenzívát.

Az Újvidéki Razzia néven elhíresült eseményt sorozatos és iszonyúan véres partizánakciók előzték meg. A visszafoglalt Bácska déli határánál, Zsablyánál, egyik éjszaka a partizánok hét főből álló csendőrőrs személyzetét mészároltak le mind egy szálig, különös kegyetlenséggel. A razziát 1942. január 6-án, a Három Királyok napján megtartott magyar katonai- és csendőrségi felvonuláson elkövetett partizántámadás váltotta ki. A partizánok kézigránátokat dobáltak a felvonuló katonák és csendőrök közé. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. A razziát a belügyminiszter és a vezérkari főnök rendelte el, amelyet a csendőrség, a rendőrség és a katonaság hajtotta végre.

A parancs szerint össze kellett szedni, és hadbíróság elé kellett állítani minden gyanús személyt. A cél a város megtisztítása volt a városban rejtőzködő, terrorakciókra készülődő partizánoktól, de a parancs szerint a tisztogatási akció nem fajulhatott indokolatlan kegyetlenkedésig. Tudvalevő, hogy a háborúnál nincsen kegyetlenebb dolog a világon így azt, hogy egy-egy katonai akció során mi indokolt és mi nem; mi minősül kegyetlenkedésnek, és mi nem; ezt csak a győztesen kikerülő fél ”képes” utólag megállapítani!

A razziára való tekintettel az Újvidéken működő járőrvezető-kiképző iskola és a közbiztonsági feladatokat ellátó csendőr-karhatalmi század létszámát Szegedről érkező csendőregységekkel egészítették ki. A várost körzetekre osztották fel és házról házra járva kutatták fel azokat a gyanús személyeket akik a személyazonosságukat, ill. ott tartózkodásuk okát hitelt érdemlően nem tudták igazolni. Amennyiben a gyanús egyének személyazonosságát a város valamely polgára sem tudta igazolni, a razziát végrehajtó hatóság az illetőt partizánnak minősítette, és egy erre a célra kijelölt helyre szállíttatta. Az akció során a partizánok komoly fegyveres ellenállást tanúsítottak: nehéz fegyverzettel, nagy erőkkel, százával, ezrével özönlöttek, ami miatt a magyar haderőknek harckocsikat is be kellett vetni ellenük. Óriási volt a káosz, szemtanúk elmondása szerint háborús állapotok uralkodtak. A golyózáporban szinte mindenki mindenkire lőtt. Ez a fegyveres partizánakció pecsételte meg tulajdonképpen az összeszedett gyanús személyek sorsát.A razzia során keletkezett háborús helyzetre való tekintettel a személyazonosságukat igazolni nem tudó gyanús személyeket a partizánokkal egy elbírálás alá vették, halálra ítélték, majd kivégezték.

Az, hogy ki minősül partizánnak, azt a Genfi Egyezmény egyértelműen határozza meg. Háború idején partizánnak minősül minden polgári ruhát viselő fegyveres személy. A partizánok törvényen kívüliek, ezért saját hazájukban, tárgyalás nélkül is a helyszínen ki szabad végezni.

Persze joggal tételezhető fel, hogy a kb. két ezer főnyi gyanús személy között, kiket egy sportpályán és a Duna partján végeztek ki, lehettek vétlen személyek is, kiknek a partizánakciókhoz nem volt semmi közük. Hogy divatos kifejezéssel éljünk: rosszkor voltak rossz helyen: ráadásul iratok nélkül voltak rosszkor rossz helyen, ami hadköteles korú férfiak esetében azonnal megalapozza annak a főben járó bűnnek a gyanúját, hogy az illető személy katonaszökevény.

A felmerült kétségek miatt, amit javarészben nemzetellenes erők szítottak, a razzia miatt kétszer is indult hivatalos vizsgálat. Az első vizsgálat során a razziában résztvevő csendőrtisztek mind igazolást nyertek, ugyanis a Magyar hadvezetés az esetet katonai cselekménynek minősítette, tekintve, hogy a Magyar Királyi Honvédség- és Csendőrség állandó partizántámadás alatt állt. Ebbe az igazoló jelentésbe azonban a kisgazda Bajcsy Zsilinszky Endre és egy másik kommunista érzelmű országgyűlési képviselő nem nyugodott bele. A Magyar Parlamentben interpelláltak.

A második kivizsgálás már Kállay Miklós miniszterelnökségének idejére esett. A vádakat hűtlenség címén emelte a katonai ügyészség, mert megítélésük szerint a vád alá helyezett tisztek, az újvidéki cselekményükkel gyengítették a Magyar Hadsereg erejét, tekintélyét, becsületét. Háborúban a hűtlenség főbenjáró bűn volt. Rendkívüli esetben a büntetést életfogytig tartó börtönre lehetett enyhíteni. Az erős baloldali ellenzék politikai nyomásának hatására, a magyar név tisztára mosása érdekében több csendőrtisztet ítéltek hűtlenség vádjával 10-15 éves fegyházbüntetésre; négy vádlottat pedig halálra. A halálos ítéleteket a négy elítélt szökése miatt nem hajthatták végre.

Minden érintett csendőrtiszt szerint ez a per koncepciós per volt, mert olyan csendőrtisztet is elitéltek, aki még eligazításon sem volt jelen. Ennek a csendőrtisztnek a büntetését később 10 évről másfél évre enyhítették. A kommunista rendszerben ez a csendőr ugyanezért a vádért további 15 évet kapott! Apropó! Kik fújták fel ezt az Újvidéki-vérengzés néven is ismert eseményt, és ennek is melyik részét fújták fel? Azok a kommunisták, kiknek sok ártatlanul lemészárolt polgári személy, magyar katona és csendőr élete szóra sem volt érdemes. De hát milyen jogon vagy erkölcsi alapon bírálják éppen azok a bolsik a hideg napok néven is ismert akciót, akik 1956-ban békésen tüntető, fegyvertelen lányok, asszonyok, gyerekek közé lövettek géppisztolyokkal, golyószórókkal?

Ha már itt tartunk, akkor fel kell sorolni néhány helyszínt, ahol ezek a gyalázatos kommunisták békésen tüntető, fegyvertelen tömegekbe lövettek 1956-ban.

Budapest, Magyar Rádió; Debrecen; Budapest, Kossuth tér, legalább 1000 halott. Győr; Miskolc; Mosonmagyaróvár; Tatabánya; Tiszakécske, ahol MIG 16-os vadászrepülőgépről lőttek a tömegbe; Esztergom; Mezőkövesd; Budapest, Csepel; Székesfehérvár; Salgótarján; Budapest Nyugati-pályaudvar. Itt bolsevik gazemberek provokációs ellentüntetést rendeztek, amelyen karhatalmistaként Horn Gyula, volt miniszterelnök is jelen volt.

A partizánakciókról annyit még tudni kell, hogy a partizánakciókat minden esetben Délvidéken, a magyar-jugoszláv határon túlról szervezték. Magyar partizán a valóságban sohasem létezett. A háború befejezése után mégis százezrek vallották magukat partizánnak! Az un. ”igazolt partizánok” döntő többsége ráadásul 1945 után, a háború befejeződését követően született, így ezek is kizárólag csak álmaikban lehettek partizánok.

Hazánk földjén valóban garázdálkodtak partizánok, de azok mind szerbek voltak, őket a déli határainkon túlról vetették be. Közülük egy sem volt magyar állampolgár. Csak az un. ”felszabadító” csapatok közeledtével vetettek be rendbontó magyarokat, hazaáruló bolsevikokat az oroszok. De azokat is csak kelet felől, és ejtőernyővel dobták magyar földre.

Így került például Maléter Pál is Erdélybe.

Néhány szót a háború előtti erkölcsökről, értékrendekről: A XX-XXI. századfordulóján élő embereknek nehéz elképzelni, hogy szebb időkben egy magyar férfi számára milyen sokat jelentett a katonai szolgálat. Az eskü! Többségünk ma azon igyekszik, hogy minden kötelezettsége alól kivonja magát, így a katonai szolgálat alól is! A kommunista időkben ez valamelyest érthető is volt, mert a katonai szolgálat javarészben szívatást, oktalan megaláztatásokat jelentett sok fiatalember számára.

A két háború közötti időben ez is egészen másképp volt, hiszen akkor és azt megelőzően sem volt sikk mindenféle fondorlattal kibújni a katonai szolgálat alól. Aki nem teljesített katonai szolgálatot, azt kriplinek titulálták! A kripli, szó szerint nyomorékot, sántát jelent, de ebben a vonatkozásban általánosan selejt férfit jelentett. A férfiak partiképessége legkorábban akkor következhetett be, amikor a katonai szolgálatnak már maradéktalanul eleget tettek. Nem katonaviselt férfiakkal sehol sem álltak komolyan szóba. Ezért bármennyire is tisztességesek voltak a szándékaik, a katonai szolgálatot nem teljesített férfiak, könnyűvérű lányok kivételével, nemigen találtak magukhoz illő leányokat. A klasszikus értelemben véve tehát nem udvarolhatott a saját társadalmi osztályán belül senkinek. Akkoriban az udvarlás nem abból állt, hogy a lány és a fiú a sötétben találkozott és a legközelebbi bokorban nyomban be is teljesítették ösztöneik diktálta vágyaikat! Természetesen volt ilyen is, de egyáltalán nem ez volt jellemző, mert az ismerkedésre és találkozásra kultúrált helyek, bálok és egyéb nyilvános vagy privát rendezvények szolgáltak, és ott édesanyjuk, nagymamájuk, vagy egy gardedám kíséretében jelenhettek csak meg eladósorban lévő lányok.


Dr. Kuli Sándor és Dutka Ilona esküvője

Tehát akkoriban néhány illendő találkozás után a partiképes (katonaviselt) fiatalember hamar szembesültek azzal a kérdéssel, hogy: Na mondja fiam! — mi a terve a lányommal?

Katonai szolgálat teljesítése előtt nem állhatott senki egyetlen lány apja elé, de nem állhatott egyetlen komoly munkáltató elé sem! Ugyan ki adta volna oda a lányát, ki adott volna felelősségteljes munkát egy olyan fiatalembernek, akit a katonai szolgálat bármikor elszólíthat? Éppen ezért a katonai szolgálaton mindenki igyekezett minél előbb túljutni.

A fizikai alkalmasság tekintetében meg éppenséggel hogy azon igyekeztek, hogy az alkalmassági követelményeknek megfeleljenek! Mert ha valaki katonai szolgálatra nem volt alkalmas, akkor automatikusan merült fel a kérdés, hogy akkor vajon mire alkalmas? Jól látható, hogy a katonai szolgálat és az arra való alkalmasság mennyire fontos volt a magyar férfiak életében! Ezek után az sem lehet kétséges, hogy a csendőr számára mindkét esküje mennyire volt fontos! A hivatást, a megélhetést, a jövőt, a csendőr egész életét jelentette. Hűséges csendőri szolgálatáért a tisztességes fizetés és óriási közmegbecsülés járt.

Vattay Szabolcs